A települési értéktárba nemzeti érték felvételét bárki kezdeményezheti. - Települési érték megnevezése - Hódmezővásárhelyi szőrhímzés - Hódmezővásárhelyi kerámia - Hódmezővásárhelyi túrós lepény - Hódmezővásárhelyi olvasókörök - Vásárhelyi bibliotékák - Alföldi citera - Plohn Illés és Plohn József fényképész munkássága és hagyatéka - A vásárhelyi Puszta - A hódmezővásárhelyi téglaépítészet - Hódmezővásárhelyi necckészítés - Tarhonya - Hódmezővásárhelyi főtt perec - Hódmezővásárhelyi táskaleves - Hódmezővásárhelyi dörőlye - Hidegen fogyasztott disznópaprikás - Kankalin Néptáncegyüttes - Mártély tájvédelmi körzet - Ő-ző tájnyelv

Helyi Értéktár Bizottság

A települési értéktárba nemzeti érték felvételét bárki kezdeményezheti. A javaslatok beadása folyamatos! A javaslatokat az alábbiakban letölthető adatlap segítségével lehet megtenni. A kinyomtatott és kitöltött adatlapot a Polgármesteri Hivatalban lehet beadni.

A magyar nemzeti értékek és a hungarikumok gondozásáról szóló 114/2013. (IV. 16.) Korm. rendelet kimondja, hogy a nemzeti értékek adatait a települési, tájegységi és megyei értéktárakban, az ágazati értéktárban, a külhoni magyarság értéktárában, a Magyar Értéktárban, valamint a Hungarikumok Gyűjteményében az egyes szakterületenkénti kategóriák szerint kell azonosítani és rendszerezni. A Települési Értéktár Bizottság szervezi a településen fellelhető nemzeti értékek azonosítását, létrehozza a településen fellelhető nemzeti értékek adatait tartalmazó gyűjteményt és megküldi azt a megyei értéktárba.

 
Az értéktár bizottság munkájába bevonja a helyi, illetve megyei közművelődési feladatellátás országos módszertani intézményét, továbbá értékek gyűjtésével, megőrzésével, hasznosításával foglalkozó országos és területi illetékességű szakmai és civil szervezeteket; félévente, legkésőbb a félévet követő hónap utolsó napjáig beszámol tevékenységéről a helyi önkormányzat képviselő-testületének.

A helyi önkormányzat közigazgatási területén fellelhető, illetve az ott létrehozott nemzeti érték felvételét a települési, tájegységi vagy megyei értéktárba bárki írásban kezdeményezheti az adott érték fellelhetőségének helye szerint illetékes önkormányzat polgármesteréhez, illetve a megyei közgyűlés elnökéhez címzett javaslatában, a rendelet által meghatározott formanyomtatvány kitöltésével. A Települési Értéktár Bizottság a hozzá beérkezett javaslatot megvizsgálja, és a megyei, tájegységi vagy települési értéktárak valamelyikébe való felvételéről az értéktár bizottság a javaslat benyújtását követő 90 napon belül dönt, és arról a javaslattevőt írásban értesíti. Egyúttal a települési és tájegységi értéktáraknak a megyei értéktárba való megküldésekor az értéktár létrehozója javaslatot tesz arra, hogy mely nemzeti értékek felvételét javasolja a megyei értéktárba. A megyei értéktárban nyilvántartott értékek hasonló eljárás után bekerülhetnek a Nemzeti Értéktárba, amelynek nyilvántartásából választja ki a Hungarikum Bizottság a hungarikumokat.

Hódmezővásárhelyi szőrhímzés

A vásárhelyi „szőrös párnavégek” első darabjait Kiss Lajos, a város későbbi jeles néprajzkutatója gyűjtötte össze 1904-ben, az itt rendezett ipari és mezőgazdasági kiállítás néprajzi szobájához. Később Makó környékéről is kerültek elő hasonló darabok, Szentesről pedig írott forrás utal egykori használatára. Felgyűjtésükben olyan jeles személyek is közreműködtek, mint Hódmezővásárhelyen Tornyai János festőművész, a szegedi múzeum számára pedig az író és múzeumigazgató Tömörkény István gyűjtött. 55 párnavég ismert, közülük néhány csak fényképről. A Tornyai János Múzeum 14 eredeti darabot őriz.Az adatok azt mutatják, hogy ez hímzés típus egy nagyobb tájegység jellegzetessége volt. A „vásárhelyi hímzés” elnevezést azonban indokolja, hogy itt gyűjtötték fel először, itt került elő a legtöbb eredeti szőrös párnavég, feltehetően innen került a környező városokba, valamint felújítása is Vásárhelyhez kötődik.A vásárhelyi hímzés népi hímzéseink legrégibb rétegébe, azon belül is a tiszántúli hímzések csoportjába sorolhatók. 18. századi használatát levéltári források erősítik meg, a következő században már csak elvétve készíthették. A szőrhímzés párnavégeken maradt fenn, melyek a tornyos nyoszolya díszítéséreszolgáltak. Az asszonyok maguk hímezték és része volt a lányok kelengyéjének. A párnák alapanyaga a kendervászon volt, a hímzéshez szőrfonalat, a racka juh szőrét használták, melyet házilag fontak meg és festőnövényekkel (dióhéj, báránypirosító, csülleng)színeztek. A kék színt kékfestő mesterrel is festtették, a ritkább, egyszínű darabokon pedig a gyapjú természetes barna vagy fekete színe látható. A színes párnavégek jellegzetes színei: a barna, a lilás tónusú piros és a kék. Egy-egy színnek 4-5 árnyalatát alkalmazták. A párnavégek hímzésének jellegzetes öltéstechnikája az ún. hamis laposöltés, amely az anyag színén elfedi a motívumot, hátul viszont a minta körvonalai mentén láthatók apró, lefogó öltések. A felületkitöltés hasonlít a régi magyar hímzésekhez: ék alakú, zegzugos, sakktáblás vagy átlós szerkezetű. A szőrös párnavégek mintáinak szerkezetében reneszánsz hatás érvényesül. Az országosan elterjedt felépítés szerint a fő motívumok egy széles középső sávban helyezkednek el, a keskenyebb szélső sávban pedig egy-egy kisebb motívum ismétlődik. A sávokat egyszerű vonalak, vagy mértani díszítésű sorok választják el egymástól. A középsáv motívumai háromféle kompozíciós rend szerint alakulnak: az indás szerkezetűben a váltakozó helyzetű virágmotívumok egy hulláminda mentén ülnek, a kazettás szerkezetűben centrális felépítésű motívumok kerülnek egymás mellé, a központi szerkezetűben pedig egy fő motívum köré csoportosulnak a virágminták. A mintákat a bennük előforduló motívumokról –nagyrészt a növényvilágból vett stilizált elemekről –nevezték el. Így a párnavégeken megtalálhatók a gránátalmás, kerekrózsás, félrózsás, tulipános, tótrózsás mustrák, de van poharas, kelyhes, pillangós, pávaszemes és templomcifrás is. Varrójuk nevét őrzi a Varga Mari mustrája és a Kristó mustra. A tüskésrózsás, a forgórózsás és a bazsarózsás eredeti darabjait nem ismerjük, emléküket csupán néhány 20. század elejei fotó őrzi. Az elnevezések közül csupán néhány tekinthető eredeteinek, melyeket még Kiss Lajos gyűjtött föl (tulipános, bazsarúzsás, aprószegfűs, kerekrúzsás, fügés, templomcifrás), a többi már a felújítóktól származik. A főbb motívumokat feltehetően diófapáccal rajzolták elő.A vásárhelyi hímzés kialakulásában nagy szerepük volt a régi magyar hímzéseknek, elsősorban az egyházi hímzéseknek. A templomban látott hímzések mintául szolgálhattak a hímzőasszonyok számára. Ezt alátámasztja az a tény, hogy a hódmezővásárhelyi református Ótemplom egy 1700-as évekből származó kenyérruhájának motívuma hasonlóságot mutat az egyik párnavég motívumával. Ugyancsak bizonyító erejű az a 17. századi Sáros megyei oltárterítő, amelyet Visky Károly mutat be a Magyarság Néprajzában, és amelynek későbbi népi változata az egyik vásárhelyi gránátalmás párnavég. A fonalfestés árnyalataival is az úrihímzések finom árnyalatait igyekeztek visszaadni, annak selyemfonalát és gyolcs anyagát pedig a házilag előállítható gyapjúfonálra és kendervászonra cserélve. Az úrihímzések közvetítésével törökös elemek is fellelhetők a vásárhelyi hímzésben. Ilyennek tartják a kutatók a levelek fogazott szélét, a háromcsúcsú levélvéget és a hossztengely irányában kétfelé osztott leveleknek két színnel való hímzését.A hímzés szépségére hamar felfigyeltek a kézimunkákat kedvelő asszonyok. Felújítását dr. Wiener Tiborné Bakos Margit kezdeményezte 1927-ben a MANSZ (Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége) keretein belül indított hímző tanfolyamon. Kezdetben elsősorban a régi darabok másolatait készítették el, de keresték a módját annak is, hogyan használhatnák fel a vásárhelyi hímzést az öltözködésben és a lakás díszítésében. Wienerné sokat tett a hímzés népszerűsítéséért is, főként a Muskátli és a Magyar Iparművészet című folyóiratokban publikálta írásait. A hímzés népszerűsége olyan gyorsan növekedett, hogy az 1930-as években aBudapesti Nőipariskola kézimunkatanár képzőjének és a Szegedi Polgári Iskola tanárképzőjének oktatási tervében a vásárhelyi hímzés, mint kötelező tananyag szerepelt. Az 1930-as években a Háziipari Foglalkoztató keretein belül készültek a vásárhelyi hímzésű textíliák, s ezeket már értékesítették, nemcsak a fővárosban, de külföldön is, Svédországban, Finnországban, Dániában, s eljutott az 1938-as párizsi világkiállításra is. A háború után, az 1950-es években indult meg a vásárhelyi hímzés újabb karrierje, annak az országos programnak a keretében, melynek célja a népművészet felkarolása volt. Központi kezdeményezésre 1952-ben Hódmezővásárhelyen is megalakult a Háziipari Szövetkezet, s a következő évben már termékei között szerepeltek a vásárhelyi hímzésű darabok, majd rövidesen ez vált a szövetkezet fő profiljává. A kor igényeinek megfelelő és magas színvonalú munkák születésében nagy szerepe volt Sárosi Mihályné Tolnai Eszternek, aki 1953-ban került a szövetkezetbe és 1989-ig dolgozott ott. 1959-től a népművészeti részleget vezette, 1964-től pedig önálló tervezőként dolgozott. 1967-ben Népművészet Mestere címet kapott. Idővel számos tanítványt nevelt ki, akik segítségére voltak ebben a munkában, így például Marton Sándorné, aki szintén rendelkezik a Népművészet Mestere címmel. A korszerű lakáskultúrába illeszkedő termékeikkel –terítők, futók, párnák, falvédők stb. –számos országos kiállítás és pályázat rangos díját hozták el. A szövetkezetben született legszebb munkák ma is láthatók az Árpád utcai Népművészeti Házban.A Népművészeti Vállalat bolthálózatának kiépülésével nőtt a kereslet a vásárhelyi hímzés iránt, amit az egyre gyarapodó külföldi megrendelések is fokoztak. Az 1980-as évek elejére széles bedolgozói hálózat alakult ki, nemcsak a városon belül, de a környék kistelepülésein is. 1981-ben 274 hímző bedolgozója volt a szövetkezetnek. Ekkortájt varrták legtöbben a vásárhelyi hímzést. Az 1990-es évek elejétől csökkent a kereslet, és ezzel együtt a bedolgozók száma is. A szövetkezet 1995-ben szűnt meg, de a helyi önkormányzat átvette ezt a tevékenységet és „Hímzőműhely” néven működtette tovább. Ma a Hódmezővásárhelyi Városellátó és Foglalkoztató Közhasznú Nonprofit Kft. keretein belül készülnek a vásárhelyi hímzéssel díszített tárgyak. Két éve ebben a formában működnek, főként megváltozott munkaképességűeket alkalmazva. Marton Sándorné és Angyal Frigyesné népi iparművész irányításával és terveik alapján készülnek a hagyományos vásárhelyi hímzésű terítők, párnahuzatok, hímzéssel díszített textilborítású dobozok. Ma a munkákat 10 hímző kivitelezi, azonban így is rendszeresen és szép eredményekkel vesznek részt a Kis Jankó Bori Hímzéspályázatokon, több éven át megkapták termékeikre a Kézműves Remek címet, 2000-ben pedig a Magyar termék Nagydíjat. A város kulturális életében kiállításokkal, bemutatókkal vesznek részt.

A vásárhelyi hímzés korszerű felhasználásának ösztönzésére, a város 2011-ben pályázatot hirdetett „Hódmezővásárhelyi hímzés kortárs megfogalmazásban” címmel. A vásárhelyi hímzés motívumait felhasználó ruhák és azokat kiegészítő kollekciók tervezésére számos fiatal iparművész vállalkozott, akiknek munkáit kiállításon mutatták be és díjazták.

Hódmezővásárhelyi kerámia

Hódmezővásárhely ipari életében a kerámia meghatározó szerepet töltött be az elmúlt századokban éppúgy, mint napjainkban. A 19. században fazekas kisműhelyek alakították ki azt a népi kerámiahagyományt, melyre a 20. században a még fennmaradt kisműhelyek mellett üzemek, gyárak szerveződtek. Hódmezővásárhelyt az ország legnagyobb 19. századi fazekasközpontjaként tartja számon a szakirodalom. Kiemelkedő szerepe nemcsak a mesterek számában és a termelés mennyiségében mutatkozott meg, de abban a hatásban is melyet más alföldi fazekasközpontokra gyakorolt. A fazekasság 18. századi meglétére csak elszórt adatok utalnak, a mesterek száma pedig a század végén még tucatnyira tehető. A 19. században azonban már rohamosan nőtt a mesterség gyakorlóinak száma, s míg 1836-ban ez 50 körül volt, addig a század második felére már 100 fölé emelkedett, a századfordulóra pedig megközelítette a 200 főt. Más mesterekkel ellentétben meglehetősen későn, 1848-ban szervezték meg céhüket és kaptak kiváltságlevelet. A céhek 1872-es eltörlését követő évben „cserépedény készítő ipartársulat„ alakult, 134 taggal, 1891-ben pedig beléptek az Ipartestületbe. Az írott források a mestereket legtöbbször fazekasoknak nevezik, saját elnevezésük szerint tálasok voltak, mert itt legtöbbet tálakból, tányérokból készítettek. Gyakran nevezték gölöncséreknek, cserepeseknek is őket. Munkáikat illetően, a 18. századból elvétve maradt fönn emlékanyag. Ezek száma a 19. század elején kezd szaporodni, az 1820-as évekre pedig kialakultak a jellegzetes edényformák és díszítési módok. FüvessyAnikó utalt arra, hogy ebben a korai anyagban nem csupán a kiemelkedő számszerű gyarapodás érdemel figyelmet, hanem a típusoknak és díszítményeknek a város határán túlmutató hatása is. Megállapította, hogy: „A paraszti használatban népszerűvé váló edénytípusok legtöbbje az Alföldön a korai hódmezővásárhelyi anyagban jelenik meg elsőként.” Ezek közé sorolta a csalikancsót, kulacsot, butellát, kancsót butykoskorsót, miskakancsót, tükörrámát, mázas, karcolt virágcserepet, tintatartót. Legkorábbi évszámos darabok a csalikancsók között találhatók, a Néprajzi Múzeum 1798-as, a Tornyai János Múzeum pedig 1801-es példányt őriz. 1810-es az első évszámos vásárhelyi butella, amely edényforma egy évszázadon át megőrizte töretlen népszerűségét. E tárgytípus jelentőségét az adja, hogy itt alakult ki és innen terjedt el más alföldi központokba. ( Mezőcsát, Makó, Szentes, Tiszafüred, Debrecen, Mezőtúr.) A többnyire zöld mázas, virágos, madaras karcolt díszítésű szögletes pálinkás butellák tehát tipikusan vásárhelyi cserépedények. A karcolás mellett a korai edények jellemző díszítési módja még a rátétes, az áttört és az írókás díszítés. A rátétes díszítés főként a gyertyamártó edények jellegzetessége, áttört díszítés a csörögéstálakon és tintatartókon látható, az írókás díszítésre a legszebb példát a butykoskorsók adják, melyek közül legkorábbi 1826-os. Színvilágukat a zöld, sárga és barna máz határozza meg. A 19. század második felében újabb edényformák jelennek meg, így például a lisztesbödönök, varrókosarak, formástálak.A korszak jellemzője a termelés mennyiségi növekedése, melynek következtében a vásárhelyi fazekasok termékei kofák, kereskedők révén az ország minden pontjára eljutnak, sőt a határon túlra is. A vevők változó ízlésének kielégítése érdekében az edények ekkorra kiszínesedtek. Ennek következménye az is, hogy a városban háromféle kerámiastílus alakult ki, melyet a fazekasok városrészek szerinti elkülönülése határozott meg.A hagyományos sárga, zöld színezést legtovább az újvárosiak őrizték meg, különösen mázvirágos kantáikon. A kanta mellett az újvárosiak korongozták a legtöbb butykost, köcsögöt, szilkét, sőt butellát is, ezért föntállósoknak, kantásoknak, szilkéseknek nevezték őket. A tabániakat tarkásoknak vagy sárgásoknak mondták, mert edényeik többsége sárga volt, másrészük vörös vagy fekete alapon színes, írókás díszítésű. Az 1860-as évektől terjedtek el a csúcsi mesterek fehér alapon kobaltkék színű edényei, melyek a távol-keleti porcelán és a nyugat-európai fajansz hatását tükrözik. Ezeket a mestereket fehéredönyösöknek, porcolányosoknak is nevezték. Jellegzetes edényeiket, a formástálakat, különösen Délvidéken kedvelték.A paraszti igényeket kielégítő kerámiák utolsó virágkora az 1880-as évekre tehető. A század végétől megváltozott a fazekasság helyzete, megjelentek az olcsó, gyárilag előállított bádog, keménycserép és porcelánedények, melyek fokozatosan kiszorították a fazekasmunkákat a háztartások edénykészletéből. A mestereknek megélhetésük érdekében váltaniuk kellett, s ezt a váltást elsősorban a díszedények készítése jelentette. A fazekasság megmentésére tett első kísérlet az agyagipari tanműhelyek megszervezése volt az ország több fazekasközpontjában, így Vásárhelyen is, ahol 1898-ban kezdte meg munkáját. Az agyagipari tanműhelyben a fazekasok új technikai ismeretekre tettek szert. Megismerkedtek a gipszmunkákkal, a préseléssel, matricázással, sablonokkal való díszítéssel. Hosszútávon legnagyobb hatása azonban az ecsettel való festés uralkodóvá válásának volt.Jóval nagyobb jelentőségű az itt élő művészek kísérlete 1912-ben, melynek célja a helyi fazekasság megmentésén túl, egy európai színvonalú kerámiaművészet megteremtése volt. A Majolikatelep alapítóinak körét Endre Béla és Tornyai János festőművészek, Kallós Ede, Pásztor János és Rubleczky Géza szobrászművészek, Smurák József építész és Weisz Mihály alkották. Rajtuk kívül Medgyessy Ferenc kisplasztikái színesítették az első évek termékskáláját. A Telep korai munkáinak stílusára hatással volt a helyi népi kerámia, forma-, szín-és motívumvilága, de mellette a szecesszió stílusjegyei és az erdélyi népművészet elemei is fölfedezhetők rajtuk. Az 1920-as, 30-as években számos külföldi kiállításon szerepelt a Telep, rangos díjakat hozva el. 1950-ben államosították és Majolikagyár néven működött tovább. Az 1970-es években Hódmezővásárhelyre koncentrálódott az ország kerámiatermelésének közel egyharmada, melynek jelentős része exportra ment. Az ezredfordulót követő években, a privatizáció nyomán a Majolikát fokozatosan felszámolták. A 19. századi vásárhelyi kerámia hagyományai mindvégig nyomon követhetők a Majolikagyár történetében, különösen erős volt ennek hatása az 50-es években, a népművészet felújítására történő törekvések jegyében. Ekkor indult meg a népi kerámia felújítása a kisműhelyekben is, ahol addig díszedényeket készítettek. A hagyományok felújításában néhány tehetséges fazekas járt élen, akiknek tevékenységét a Népművészet Mestere címmel ismerték el. Vékony Sándor (1913-2000) elsőként lépett erre az útra, kiemelkedő munkásságot hátrahagyva. A vásárhelyi népi kerámia másik jelentős mestere Mónus Ferenc (1931-1999) volt, akinek gazdag emlékanyaga a legszínesebb, formában és díszítésben egyaránt. Bátyja, Mónus Sándor (1909-1996) szintén megkapta a Népművészet Mestere címet. A népi kerámia hagyományát féltucatnyi fazekas őrzi városunkban, közülük többen ragaszkodnak az eredeti formákhoz, díszítési módokhoz, néhányan a kor igényeihez alkalmazkodva, újításokkal kísérleteznek. A hagyományt őrző mesterek közül Szénási János kapta meg a Népművészet Mesterecímet 2009-ben. Ambrus Sándor pedig 2001-ben nyitotta meg bemutatótermét Belvárosi Fazekasház néven, amely egyik jeles idegenforgalmi látványossága a városnak. A vásárhelyi népi kerámia emlékanyagát számos közgyűjtemény őrzi, melyek közül kiemelkedik a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum kb. 3000 darabos gyűjteménye, valamint a Néprajzi Múzeum gyűjteménye. Több magángyűjtő is rendelkezik figyelemre méltó vásárhelyi kerámia anyaggal.A népi kerámiát képviselő kisműhelyek mellett a művészi kerámia is egyre nagyobb szerephez jut a város kulturális életében. Ennek székhelye a Nagy Sándor utcai Kerámia Központ, itt működik a Wartha Vince Kerámiaművészeti Közalapítvány, amely kiállításokat, nyári kerámiakurzusokat, szakköröket szervez. Itt van a központja az 1998 óta évente szervezett nemzetközi kerámia szimpóziumnak is, melynek résztvevői a városban működő szilikátipari üzemekben végezhetik művészi munkájukat. Ezekből minden évben kiállítást rendeznek a Tornyai János Múzeumban. A város mai szerepét a kerámiaiparban és a kerámiaművészetben jól jelzi, Hódmezővásárhely vezette a 2011-ben záródó, három éves, európai uniós CeRamICa-projektet, amely nyolc európai országot fogott össze, azzal a céllal, hogy megismerjék egymás kerámiakultúráját és tapasztalatot cseréljenek ennek fejlesztése és népszerűsítése érdekében. Ugyancsak hódmezővásárhelyi kezdeményezésre alakult meg 2012-ben a Magyar Kerámiavárosok Szövetsége, hasonló céllal.

Hódmezővásárhelyi túrós lepény

 A 19. század népi táplálkozásában az egész Alföldön legnépszerűbb sütemény, ezzel együtt a kor leghíresebb vásárhelyi étele a túrós lepény volt, melyet itt az ételek fejedelmének tartottak. Rangos helyet kapott az ünnepi étrendben: keresztelő, névnapok, halotti tor, karácsony vagy éppen a céhek farsangi ünnepe, a lakozás elképzelhetetlen volt túrós lepény nélkül. Beilleszkedett a heti étrendbe is, tehéntartó gazdaságokban minden szombaton sütötték. A vásárhelyi lepény népszerűségéről a történész Ballagi Aladár is megemlékezett 1890-ben a Földrajzi Közlemények hasábjain: „Messze földön híres a vásárhelyi túrós lepény, melyet minden szombaton süt a jó gazdasszony nyári munkásainak, s mely nem szégyenelhetné meg magát úri asztalnál sem. Büszkék is a gyúrt tésztából készített túrós lepényökre, melyet szerintök sehol az országban nem tudnak úgy készíteni, mint itt. A gyerekek a lepény miatt ünnepneknézik a szombatnapot, sa hét közepétől fogva egyre hajtják:„Ma csütörtök, holnap péntök,Holnapután lepényt öszök.”A hagyományos hódmezővásárhelyi túrós lepény jellegzetessége, hogy gyúrt aljú, sós és nem tepsiben sütötték, hanem a tésztát, sütőlapát segítségével, közvetlenül a kemence aljára vetették be. Innen a helyi elnevezése: fenékön sült lepény. Tésztáját jó keményre dolgozták össze, kerekre, sütőlapát nagyságúra nyújtották el, szélét pedig felhajtották, hogy a töltelék ki ne csorogjon belőle. Készítését Kiss Lajos, a város Kossuth-díjas néprajzkutatója a következőképpen írta le 1923-ban:„A lepénynek először az alját készíti el az asszony. Egy se nem kicsi, senem nagy lepénynek az aljához három összmarék liszt kell, melyet tálban vaskanálnyi fagyos zsírral az asszony összemorzsol s mikor a zsírral eldörgölte, a liszt közepébe két tojást üt és sós vízzel meggyúrja, aztán asztal tetején vagy gyúrótáblán nyújtófával elnyújtja késfoknyi (2 mm) vastagra és olyan kerekalakúra, mint a sütőlapát és a szélét –hüvelyk-és mutatóujjal fogván –ujjheggyel sodrósra felgyűri. [...]Ezután annyi túrót, amennyi egy lepény aljához kívántatódik, egy félmarék liszttel összegyúrva és annyi tejjel, hogy kenhető legyen, a lepény aljára ráteszi, arányosan eligazítja, rákeni. Több tejfelbe, mint amennyi túró egy-két tojást üt (szokták úgy is, hogy a tojásfehérjét a túróba, a sárgáját a tejfelbe keverik), csipet sót is vetvén bele :összekeveri. Ezt a tojásos tejfelt csak akkor önti rá a túróra, mikor be akarja vetni a kemencébe a lepényt, különben az alját, a tésztáját eláztatná vele. A lepény tölteléke kétujjnyi vastag.”A kisült lepényt körcikkekre vágták és még melegen fecskefarokra harapták, azaz a begyűrt végét kézbe fogták, s a hegyes végén kezdték meg.Különösen sok fogyott túrós lepényből nyáron aratáskor, csépléskor, amikor részes munkásokat is etettek vele. Nagygazdáknál kemence számra sütötték ilyenkor. Egyes gazdasszonyok piacon, vásárban is árulták a túrós lepényt, hogy egy kis külön bevételre tegyenek szert.A kemencék elbontásával a 20. században a hagyományos gyúrt aljú lepényt is tepsiben kezdték sütni. Ennek pontos receptjét Herczeg Mihály közli:„Lepényalj: Hozzávalók: ½ kg liszt, 20 dkg zsír, 3 tojás sárgája, 1 evőkanál tejföl, 1/2 evőkanál só. Töltelékhez: 1 kg túró, 1 tojás, 1 dl tej, 2 evőkanál liszt, csipet só, a tetejére: 6-8 dl tejföl, 5 tojás, 1 kávéskanál só.Elkészítés: A gyúrt aljú lepényhez először is a lisztetösszemorzsoljuk a fagyos zsírral, úgy, hogy az összeszorított markunkban megálljon. Hozzáadjuk a tojást, a tejfölt és a sós vízzel nyújthatóvá gyúrjuk. Cipót formálunk belőle, pihentetjük. Elnyújtjuk késfoknyira, a kizsírozott, lisztezett tepsibe tesszük.[...]Töltelék: A túróval, tojással, tejjel, kevés liszttel kenhető masszát állítunk össze, rákenjük kanál segítségével a tésztára, majd a tojással, sóval elkevert tejföllel leöntjük. Nem túl forró sütőben sütjük, míg a teteje szép barna nem lesz. „Ekkor már itt is megjelentek –elsősorban szakácskönyvek hatására –a máshol divatos változatok: kelt aljú, kaporral ízesített vagy édes, de Vásárhelyen mind a mai napig a gyúrt aljú, sós lepény maradt a legnépszerűbb. Egyes vendéglátóhelyeken mai is ebben a változatbankapható, így például a piacon.

https://turizmus.hodmezovasarhely.hu/helyi-ertektar